A kérdés a blog nevét illetően tevődhet fel, és teljesen jogosan, hiszen elsőre értelmetlennek tűnhet, vagy legalábbis véletlenszerűnek, de minden esetben öncélúnak, és valamilyen módon rejtettnek. A Nautilus Elalszik akkor tűnik leginkább értelmetlennek, mikor nyilvánosságra hozza, hogy szándéka szerint mozgalmi felület, ami radikális gondolkodásra igyekszik sarkallni az olvasót, hiszen a mozgalmiság és a politikai radikalizmus történetében általános a felébredés folyamatának, és az ébrenlét állapotának toposza. A populáris (és sok esetben populista) megmozdulások ma is előszeretettel használják (az Anonymous egyik legismertebb jelszava a wake up), mert egyszerű, egyértelmű, és ezzel semmi probléma sincsen. A felébredés toposza tulajdonképpen egyetemes a politikai mozgalmak palettáján: ilyen-olyan módon nemcsak a baloldali emancipatorikus, nemcsak a harmadik utas populista, hanem a szélsőjobboldali radikálisok is használják. Szálasi indulója az Ébredj, magyar! címet viseli, a görög Arany Hajnal áttétesen már a nevében is erre a toposzra utal, és még számtalan példát lehetne hozni, sőt, akár be lehetne vonni az összeesküvés-elméletek hívőinek és terjesztőinek kedvelt retorikai fordulataként is. Az, hogy a felébredés motívumát mennyien használják, már önmagában is kérdőjelessé teszi, hogy érdemes-e ehhez a lánchoz újabb láncszemet fűzni. A felébredést, mint retorikai fordulatot használni pusztába kiáltott szó, elvegyülés a különböző motivációjú és célú más felébredések között.
Persze ez csak a jelenre vonatkozik, de egyértelmű az is, hogy az ébredés toposza már jóval azelőtt az európai (és nemcsak az európai) kultúra része volt, hogy a modernitás a politikai szónoklat eszközévé tette volna. Ennek a blogbejegyzésnek nem célja ennyire mélyre ásni, és a felébredés gyökereivel foglalkozni, mivel a jelen idejű használata éppen elégséges indok arra, hogy ez a felület miért nem használja a nevében, sőt, hogy miért megy direkt módon a felébredéssel szembe.
Az ébredés és az ébrenlét magát természetesen az elalvással (altatással) és az alvással állítja szembe, ami ebben az alakzatban tudatlanságnak, kollaborációnak, észre-nem-vevésnek minősül, szemben a valósággal szembenéző, cselekvésre lehetőséget adó, látást lehetővé tevő ébrenléttel. Ez a szemlélet az alvást egy olyan értelmezési gettóba szorítja (ez retorikai mivoltából fakad, a nyelv és a jelenségek, állapotok politikailag motivált értelmezéséből), aminek a korrigálására az adott beszédmódon belül már nincsen lehetőség. Az alvás megváltásához már túl késő, a toposz rendjén belül legalábbis mindenképp.
A cél egy másik értelmezés létrehozása, vállalt kifordítása a felébredés elterjedt politikai fogalmának, az eredeti beszédmód alapján, de nem azon belül, egy másik irányba elindulva. Viszonyuljunk máshogyan az alváshoz és az elalváshoz!
A hagyományos toposz rendje és viszonyrendszere azt feltételezi, hogy az alvás alapállapot, amiből a felébredéssel lehet kitörni, és a helyes cselekvés ott kezdődik, hogy soha többé nem vagyunk hajlandók az alváshoz visszatérni, és lehetőleg másokat is az ébredésre kell ösztönöznünk, fel kell ébresztenünk, ha lehetőségünk adódik rá. Állítsuk szembe ezzel az értelmezéssel azt, hogy az alvást ébrenlét előzi meg, az ébrenlét pedig szükségszerűen omlik újabb alvásba. Ciklikusságról lehetne beszélni, de ez félreértésekre adhat okot: ugyanis az alvás és ébrenlét hiába váltakozik folytonosan, egyik alvás és egyik ébrenlét sem ugyanaz, mint az azt megelőző, a ciklikusság itt nem ismétlődést jelent. Visszafordíthatatlan és megmásíthatatlan mind az ébrenlétben, mind az alvásban eltöltött idő, és spirálként vezet előre; azaz nem lineáris, de nem is egy folyamatosan magába visszatérő kör, hanem a ciklikusságot magába foglalva előre haladó folyamat. Az alvás az ébrenlét előzménye és következménye is. Miért ne értékelhetnénk az alvást, miért ne emelhetnénk a felébredés retorikai szintjére? Miért ne egyenlősíthetnénk az alvást?
Slavoj Žižek egyik legprovokatívabb maximája a gondolkodj többet, cselekedj kevesebbet. Ez persze célzott túlzás, de az alapja az a meglátás, hogy az elmélettel és a gondolkodással töltött idő legalább olyan értékes egy mozgalom szempontjából, mint a cselekvés, sőt, amennyiben a cselekvés nem visz előbbre, akár értékesebb is lehet. Ez olvasható az aktivizmus elvetéseként is, de olvasható úgy is, mint ami szembemegy az ébredés toposzával és annak következményeivel.
Az alvás bizonyos mértékben nem a mi döntésünk: szükségünk van rá. Ha nem fogadjuk el azt, hogy az alvás alapállás és tudatlanság, akkor miért ne mehetnénk tovább, és mondhatnánk azt, hogy amennyiben az alvásra szükségünk van, akár használhatjuk arra is ezt az időt, hogy egy eredményes ébrenlétet készítsünk elő?
Az alvás nem jelent nemlétet, sőt. Az állandó zajt egy idő után megszokja az ember, jelentéktelenné válik, akárcsak az ébredés-toposz maga. Sokkal rémisztőbb tud lenni a csend, és néha jobban világítja meg a jelen hatalom visszásságait. Magyar állampolgárként elég az oktatással kapcsolatos nagy tüntetések ikonikus esernyős csendjére gondolni, ahol tízezer ember mindössze a puszta jelenlétével, ennek a jelenlétnek a súlyával nehezedett a Kossuth térre. Amikor a cselekvésnek, és a zajnak van ideje, akkor természetesen cselekedni kell. Az ellenállás csendje nem a közöny csendje, hanem egy pillanatnyi hallgatás, amiben minden addigi zaj összesűrűsödik és a lehető legnagyobb erővel mutatja be a tömeget. A düh csendje nem hallgatás, hanem emlékeztetés a zajba beleszokott hatalom számára, emlékeztetés arra, hogy a zajkeltés sem csak ösztönből, véletlenszerűen, hanem jó okkal indult el, mikor elindult. A tízezer ember csendje nagy lélegzetvétel.
Szóval mit jelent az elalvás, ha az előző bekezdéssel hozzuk analóg viszonyba? Azt jelenti, hogy ahol jelenleg nincs szervezett cselekvés, ott legalább gondolkodás legyen. Azt jelenti, hogy a felébredések zaja között nagyobb zajt kelthet, felrázóbb lehet egy csendes elalvás. Forradalmi eszképizmus? Jogos kritika lenne, de az elalvás nem vonul ki a valóságból, még ha úgy tűnik, akkor sem.
Nautilus olyan tényező a világban, ami nem szűnik meg attól, hogy a tengerfenéken van, nem szűnik meg attól, hogy nem gondolunk rá. Nemo kapitány tengeralattjárója akkor van leginkább jelen, mikor víz alá merül. Nautilus elalszik, és ezzel megrengeti a felébredés politikai toposzának túlhasználtságát.